Az alábbi két rövid novella – egy lazán összefüggő slipstream (?) trilógia első két darabja – a Roham két egymást követő számában jelent meg, most pedig kikerültek a Roham megújult honlapjára is. És bár nem számítottam az online megjelenésükre (nem annyira egyeztettük ezt, azt hiszem), ha már így alakult, közzéteszem én is őket – ártani nem árthat.
[Ha épp nem szól más: én pl. ezt ajánlanám kísérőzenének.]
* * *
Csigás Gábor
(I.) Mindig egy új kor hajnalán
– A jó kénköves pokolba veled – mondja Megan, miközben egy újabb pohár Martinit tölt magának. Megan alig pár hete múlt harminc. Szép nő, mégis egyedül iszik. Arcán elmaszatolt, finom smink. Szemének remegő tükrében összefolyik az ital vörös visszfénye a híradó különkiadásával. Már nem sok hiányzik egy újabb könnycsepphez.
Odakint hideg van, de ez még nem az igazi tél – még csak egyszer esett a hó, és akkor sem maradt meg egy óránál tovább. Most az eső szitál, ám a tévé szakkommentátora szerint semmi akadálya az expedíció elindításának. Vált a kép. A monoton hangon tovább magyarázó férfi helyett a kamera már a hordozórakétát mutatja, egy pár órával korábbi felvételről. Az óriást ölelő állványzaton akkor még narancssárga egyen-kabátos hangyák nyüzsögtek. Megan tudja, hogy most egy sincs ott. Csak a legénység, de ilyen távoli kameraállásból ők sem látszanának. Már beszálltak. Fényképeket vágnak be róluk. Az egyikük, Halwood Cronas fotója ott áll a tévé mellett is, bekeretezve. Nem ugyanaz a kép, de ugyanaz az arc. Megan elmorzsolja a könnycseppet.
Leül a telefon mellé, egy régi székre, és felveszi a kagylót. Vár, amíg már nem Halwoodot mutatják. Csak aztán tárcsáz.
– Kár, hogy nem vagy otthon, Tissy – mondja egy idő után egy üzenetrögzítőnek. – Meg akartam kérdezni, nézed-e. És hogy tudtad-e azt is előre, hogy nem tudom majd lebeszélni. Mint ahogy megálmodtad a kaliforniai földrengést, ami elvitte Alectát, aztán amikor valaki elgázolta apát Texasban. Ezt akartam kérdezni, hogy azt is láttad-e előre, hogy hiába látod előre, hogy hiába próbálok szólni Halnak, nem sikerül.
Megan megszakítja a vonalat. Ül, nézi a tévét. Egy óra számol vissza kérlelhetetlenül a képernyő jobb alsó sarkában. Lassan csordogálnak a hátralévő pillanatok, akár a Martini a feldőlt üvegből. Mikor borulhatott el? Olyan, mint a vér – Uranosz kiontott vére, amiből az Erinnüszök születtek, akikről Megan apja a lányait elnevezte. Hiba volt, gondolja Megan, mert a véletlenekben csak a Halwood-féle tudományhívők hisznek. A többieknek marad a sors – a név pedig a sors pecsétje, csakúgy, mint a vér. Tissy legalábbis mindig ezt mondja, és Megan neki hisz, a nővérének, senki másnak. Már csak öt, öt perc maradt a hajtóművek begyújtásáig. Megan ismét felveszi a telefont, és megnyomja az újratárcsázás gombot.
– Megint én, te rohadt automata – mondja a gépnek. – Bocs, Tissy. Tudod, micsoda fúria tudok lenni. Azt akartam még kérdezni, hogy előre láttad-e, hogy nem azért nem tudom majd lebeszélni Halwoodot, mert nem hallgat rám, illetve arra, amit a jóslataidról mondok neki, hanem azért, mert meg sem próbáltam. Egyáltalán. Mielőtt elment, veszekedtünk. Megmondtam neki, hogy tudom, hogy már rég összejött azzal a nővel a hajón. Aztán már nem is akartam figyelmeztetni. Azt akartam, hogy haljon meg inkább, robbanjanak fel… – Megan lehajtja a fejét, ki akar térni a fénykép és a tévén felbukkanó arcok vádló pillantása elől. – És ha te tudtad, hogy én nem fogom megtenni, miért nem szóltál neki te magad? Miért? Vagy ezt már nem tudtad? Hogy van ez?! Csak töredékeket látsz a végzetből?! – Fokozatosan emeli a hangját, és végül már kiabál, de továbbra is a padlót nézi. Hosszú, szőke haja előrehullik, leér egészen a kőig.
Két perc még, mondja a tévében valaki, és Megan meghallja ezt a pillanatnyi csendben.
– Tudod, Tissy – folytatja sokkal halkabban –, én most azt hiszem, te meg akartad hagyni nekem a szabadságot, hogy eldönthessem, szólok-e. Én pedig úgy döntöttem, rábízom a technika istenére, meg a sajátomra, hogy intézzék el maguk között a dolgot. Lássuk, ki az erősebb! Hiszen ez a hajó a leggyorsabb, legbiztonságosabb és leghatalmasabb, amit valaha építettek! Hiszen fél év múlva visszatérnek az előretelepített uránuszi állomásról, nem igaz? Fél év múlva, ha a technika úgy akarja. – Elhallgat, nagyot nyel. – Lássuk, megengedheti-e nekik azt is, hogy semmibe vegyenek másokat, így, az ő nevében. Őket választották, hogy gyereket csináljanak ott, és ők ezért mindent eldobtak. Engem is. A tudományért, a hírnévért. A kormány is számít a megértésemre. Írtak nekem egy kurva elnöki levelet. Ott lehetnék a kilövésnél, személyesen, mint mindig egy új kor hajnalán. – Megan végre felnéz. Egyre jobban szédül a fejébe szálló vértől és az alkoholtól. – Egy perc! Már csak egy! Bassza meg a kormány, meg ők is, meg mindenki! Nem szóltam nekik! Lássuk, ki az erősebb, mi vagy az ő perfekt génkészletű, űrhajósnak született plasztikistenük!
Tíz. Kilenc. Nyolc.
– Most leteszlek, Tissy – mondja Megan, de nem teszi le.
Telefonnal a kezében mered a tévére.
A képernyőn baljós, narancssárga lángrózsa bontja ki dübörgő szirmait.
– Ilyen színű virágot kaptam tőle az első randevúnkon – motyogja Megan. – Fél évvel apa halála után.
Elsírja magát. Égnek a könnyei.
Roham 5., 2007. ősz
Csigás Gábor
(II.) Engesztelhetetlen
– Bár történne valami csoda! – mondta Jan, miután letette a telefont. – Valami istenverte csoda.
– Nem szeretnéd, ha tényleg csoda történne – felelte Alecta. – Ha csoda történne, összedőlne a világod. Ha csoda történne, kénytelen lennél tényként kezelni mindazt, amit most babonaként simán figyelmen kívül hagysz.
– Fogd be! – nézett Alectára Jan. A fekete pultra tette a csészét, olyan erővel, hogy kilöttyent belőle a kávé. – Mi a frászt okoskodsz mindig? Elegem van ebből.
– A véremben van. – Alecta elvette a férfi csészéjét, és egy kortyra kiitta belőle a maradék kávét. – Na meg okos is vagyok, az a helyzet.
– És te miben bízol akkor? – kérdezte Jan. Ellépett Alecta mellől, az ablak és a fény felé. Odakint hétágra sütött a nap. Hosszú levelű pálmafák nyújtóztak a langyos, koradélutáni szélben.
– Én? Neked fontos, hogy Serge ne jöjjön vissza soha többé. Te akarod átvenni a helyét. Nem én. Nem tudsz, nem is akarsz neki megbocsátani.
– Téged nem érdekel az egész. Téged nem, ugye? – Jan kinyitotta az ablakot. Előhalászott az öltönye zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Ki akarta fújni a füstöt az ablakon, a kertbe, de a huzat nem hagyta. – Mert neked mindig jó úgy minden, ahogy van. Mert te mindenre marhára ráérsz.
– Pocsék volt ez a kávé – fintorgott megkésve Alecta. – Meg kéne tanulnod kávét fõzni.
– Hogy mi az isten van? – fordult vissza az ablakból Jan. – Te itt a kávén izélsz, miközben én fontos dolgokról beszélek? Kit érdekel az a rohadt kávé? Különben is egy automata főzte!
– Túl sok benned a harag. Túl sokszor emlegeted az égieket.
– Ártottam bárkinek is? – Jan rágyújtott egy második cigarettára. Már meg sem próbálta kifelé fújni a kesernyés szagú füstöt. – Árthatnék, de nem teszem, pedig okom is lenne rá. Komoly okom, az istenit!
– Folyamatosan ártasz – mondta Alecta. A pultnak támaszkodott, bent, a félhomályban. Csak a vállára esett némi aranyló napfény. – A gondolataiddal, a vágyaiddal. A dühöddel. És tudod, mi a legszarabb, Jan?
– Mi a legszarabb, Alecta? – A férfi eldobta a csikket, és eltaposta a padlón. – Szeretném, ha elmondanád nekem, mi a legszarabb, Alecta, mert magamtól nem tudom, mi a legszarabb, Alecta, az istenit! Hányszor kértelek már, hogy ne mondogasd a nevem, észreveszem anélkül is, hogy valami fontosat akarsz mondani. Valami okosat megint, Alecta!
– Az a legszarabb – biccentette oldalra a fejét a nő –, hogy magadnak ártasz a legtöbbet. Azért mondogatom a nevedet, hogy észrevedd, hogy itt vagy, és hogy magaddal szúrsz ki a legjobban.
– Kösz – mondta a férfi, és visszafordult az ablak és a kert felé. A láthatáron, a zöld dombokon túl, az óceán fölött felhők gyűltek. – Hé, Frank – hajolt és kiabált ki a csendbe Jan. – Hé, Frank!
– Igen, uram? Megyünk valahová? – kérdezett vissza ugyanolyan hangerõvel egy érdes hang valahonnét balról, a garázsok felől.
– Negyed óra! – ordította Jan, majd újra Alectára nézett.
– Tőlem is nagyon szeretnél megszabadulni. És meg is fogsz. Hamarosan – mondta Alecta. – Gondolod, hogy nem tudom, minek jársz pszichológushoz? Hogy felkészítsd magad, azért.
– És te minek jársz pszichológushoz? – hunyorgott a sötétbe Jan. – Úgy mondod, mintha te nem járnál pszichológushoz, és különben is, ne lelki terrorizálj itt engem burkoltan, és ne tereld el a szót a lényegről!
– Én azért járok hozzá, mert elszámolnivalóm van vele – felelte Alecta. Még mindig ugyanott állt, látszólag mozdulatlanul. – A lényegre pedig te nem vagy hajlandó figyelni. Csodákat vársz, miközben tele vagy gyűlölettel. Azt kívánod, bár meghalna Serge, azt kívánod, bár történne csoda, de nem fogod fel, hogy egy csoda kifacsarná az egész világodat, durvábban felébresztene, mint a világ legjobb kávéja. Egy tagadhatatlan csoda a kényelmes, hétköznapi bizonytalanságot borzalmas bizonyossággal töltené be, Jan. Biztosra tudnád, hogy vannak a sorsoddal játszó, abba beavatkozó erők, de nem tudnád, hogy mit akarnak, és nem tudnád, hogy tehetsz a kedvükre. Nem akarsz ilyen erőkkel, istenekkel, Istennel játszani, Jan. Nem a te ligád. Vagy mégis ezt szeretnéd?
– Ezt, az istenit, ezt szeretném! – fakadt ki Jan. Öles léptekkel a bőrkanapéhoz sietett, és ledobta magát. – Azt szeretném, ha csoda történne, és holnaptól soha többé nem hallanék Serge-ről, meg, ha már itt tartunk, rólad sem, bizony, ha te is eltűnnél vele együtt, végre, azt szeretném. De Serge holnap hazajön és aláírja azt a rohadt szerződést, ami miatt egy év múlva földönfutók leszünk, mert nem látja át, hogy mi a büdös nagy helyzet itt délen. Mert apámnak persze őt kellett az igazgatói székbe ültetni, nekem meg itt hagyott téged. Na, ez van, ezt gondolom, igen, és hidd el, egy csoda segíthet csak ezen az egészen.
– Egy rendes kávét se tudsz főzni, mihez kezdenél apád cégével?
– Tudod, mit mondott a pszichológusom? – kérdezte a férfi. Lehunyta a szemét, és összekulcsolta a tarkóján a kezét. – Azt mondta, el kéne hogy felejtselek. Úgy kéne tekintenem rád, mint egy képzelt barátra, akit az ember egy szép napon kirak az életéből, mert már csak nyűg. Azt mondja, nem teszel jót nekem, és ha szétválnánk, hamarosan rájönnék, hogy csak kitaláltalak. Hogy nem is ismerlek, csak rád vetítek valamit magamból, azaz amit ismerni vélek belõled, az az én fantáziám. Szétválunk, és te hamarosan eltűnsz. Visszaolvadsz belém. Furcsa a valóság, Alecta. Egyszerre vagy valós és csak képzelt, ha igaza van a pszichológusomnak, nem? Itt vagyok veled fizikailag, de mégsem veled vagyok, hanem saját fantáziámmal.
– Én is hozzá járok – mondta Alecta, és elindult az ablak felé, oda, ahol nemrég Jan ácsorgott. – Ugyanahhoz a pszichológushoz. Tudtad?
– Tudtam – bólintott Jan. – És neked mit mondott? Ugyanazt, amit nekem? Hogy én valójában csak a te kivetített problémáid halmaza vagyok, és hogy szét kéne válnunk?
– Nem – rázta meg a fejét Alecta. Jan rápillantott, de nem látta a nő arcát a háta mögül tűző napfény miatt. Alecta csak egy sziluett volt, aranyló körvonalakkal.
– Nem? – kérdezte a férfi. – Hanem?
– Azt kérte, hogy kegyelmezzek meg neki – mondta Alecta. – Mert gyűlöl téged, amiért én a tiéd vagyok, és mindent megtett, hogy elszakítson tőled, és hogy tönkretegyen téged lelkileg, és közben engem magához próbált édesgetni. Azt kérte, bocsássak meg neki, amiért megpróbált közénk állni.
– Hogy mi az isten van? – ült fel hirtelen Jan. Teljesen elfehéredett az arca, keze pedig ökölbe szorult. – Ezt csak kitalálod, hogy megutáltasd velem, ugye? Hogy magadhoz láncolj, hogy értelmetlenné és gonosszá tedd a szavait!
– Ráébredt, hogy ki vagyok valójában, Jan – folytatta a nő. – Tudod, mit feleltem neki?
– Nem érdekel! Az lenne jó, ha arra felelnél, amit én kérdeztem!
– Megmondtam neki, hogy nem bocsátok meg neki. Nem haragszom és nem vagyok dühös. Soha nem vagyok az. De engesztelhetetlen, az igen, és nem is bocsátok meg neki. És a mai nap után neked sem.
– Ó, és ki a franc vagy te, hogy a megbocsátásodért kelljen könyörögni? – Jan ismét hátradőlt a kanapén. – Csak kavarsz, mindenkit megpróbálsz kijátszani egymás ellen, hazudsz és rágalmazol. Amikor meg segítséget kérnek tõled, vagy megértést, eljátszod a megközelíthetetlent.
– Nem azt mondtad, hogy én csak a te problémáid kivetülése vagyok a pszichológus szerint? Ha az és olyan lennék, amit most felsoroltál, az rólad mesélne.
– Ehh – legyintett Jan. – Mindegy. Ha ismerlek, és ilyen vagy, akkor azért kell befejeznünk, ha viszont nem ismerlek, és én vagyok ilyen, akkor meg azért, mert akkor nem is vagyunk együtt, csak saját tükörképemmel élek együtt, aki véletlenül úgy néz ki, mint te. Egy arc nélküli sziluett egy ablakban, ami kitakarja a fényt. Ez nagyon szimbolikus, nem? És hát nem ez vagy valójában? Úgy szedtelek össze, szinte az utcáról. Egy senki lennél, ha én nem lépek közbe.
– Nem – ingatta a fejét Alecta. – Rosszul látod. Te vagy az én árnyékom. Te, és mindenki más. Rám vetül a teremtés fénye, én kitakarom, és ti születtek meg belõle a Földön.
– Komolyan? Hát akkor keress egy jobb pszichológust, bébi. És szokj le a drogokról. Sürgősen. Elismerem, én is durván egoista vagyok, de hozzád képest komolyan eltörpülök, kutyaszar vagyok, semmi más. Mindenki a te árnyékod, és mindenki téged akar! A pszichológusom, akinek két hónapja született meg a második gyereke, és akinek három villája van a városban, mindent eldob, családot, szakmát, életet, csak azért, hogy reménytelen szerelmével ostromolhasson! És persze meghódítani sem tud, minden gyalázatos trükkje dacára! Szánalmas.
– Tudod, mi a baj az emberekkel? – kérdezte Alecta.
– Nem tudom, de majd megmondod. Rögtön azelőtt fogod elmagyarázni, hogy elhúznál a szobádba összepakolni a cuccodat, és eltűnnél. Viheted a bankkártyákat, bármit, csak holnaptól ne legyél itt. Vagy már ma estétől inkább. Hívd fel Serge-et, és menj hozzá. Vidd a pszichológust is, ha gondolod. Vagy mindenki mást. Égszakadás, földindulás, csak szálljatok ki az életemből. – Jan újabb cigarettát vett elõ. Meggyújtotta, de nem szívott belõle többet egy slukknál, csak hagyta parázslani.
– Az a baj, veletek, emberekkel, Jan, hogy azt hiszitek, nélkületek megszűnne a világ. Azt hiszitek, ti teremtitek az égieket, hogy a ti hitetektől függenek.
– Hogy mi van? Hogy jön ez ide? Úgy érted, te is valamiféle égi lennél? Neked is agyadra ment az őrült szüleid öröksége, a hibás görög neved, amire egész új, bosszúistennős mítoszt építettél magadnak? Mondom, pszichológus, bébi, pszichológus! Elköltözöl, és keresel magadnak egyet. Vagy többet. És ha van Isten, vagy csak a te másodrangú égijeid, akkor én megkapom a csodámat.
Alecta biccentett.
– Nem találkozunk többet, Jan – mondta. – És tudod, miért nem?
– Nem. De örülök neki, hogy végre eljutottunk idáig. Viszont ha még egyszer megkérdezed, hogy tudom-e valamiről, hogy miért, felrobbanok.
– Azért nem találkozunk többet, mert szeretlek. És ezért teljesítem a kívánságod. Holnaptól nem hallasz majd se rólam, se Serge-ről, se a pszichológusról.
– Miért, mit csinálsz? – kérdezte Jan színtelen hangon, a plafont bámulva. – Úgyse mész el, vagy ha igen, ha elmész örökre, egy hét múlva megint itt leszel.
– Földrengést csinálok, Jan. Ahogy kérted. Holnap reggel.
– Földrengést, ja. És?
– És te meghalsz benne.
A férfi felnevetett.
– Megható. Nem szeretném tudni, mi történne, ha nem szeretnél.
– Nem, valóban nem szeretnéd tudni – ingatta Alecta a fejét –, hogy mi történne, ha nem szeretnélek. Akkor túlélnéd a csodát, amire vágytál, és viselned kéne a következményeit. Szörnyű lenne, Jan.
– Értem. Ezért inkább meghalok, mert az könnyed és szórakoztató. És veled mi lesz?
– Én is meghalok – dőlt hátra Alecta. A fény végigfolyt a homlokán, és lecsorgott a szemébe, az arcára, de a szájáig nem jutott el. Az ajkai feketék maradtak. – Hazamegyek, mert elfáradtam. Én leszek az égszakadás, itt a Földön legalábbis.
Jan az órájára nézett, majd feltápászkodott, és egy vállrándítással elindult az ajtó felé.
– Te teljesen hülye vagy – vetette oda még búcsúzóul Alectának. – Orvosi értelemben is. És ez nem változtat semmin. Eltűnsz, visszajössz. Csodák nincsenek.
Soha többé nem találkoztak.
Roham 6., 2008. tél
Mindkét írás copyright © Csigás Gábor. Minden jog fenntartva. Minden védjegy a birtokosa tulajdona.
Photography by Jens Karlsson, used under licence.
