art is freedom

Art is freedom. Big words, but I’ll try and cut my thoughts short, even though I could go on about such a topic in a friendly dispute for hours.

Art is freedom: it has every right to be whatever it wants to be, and there’s no authority to judge it universally good or bad or anything. It stays subjective, and every interpretation of it stays subjective. Audience, readers, viewers, listeners, agents, editors or critics might like it or not, deem it worthy of publishing it or throwing it away, of praising it or damning it – but their opinion remains just that: an opinion. The only time artists have to pay attention to such an opinion is when they want to please the source of the opinion, when they give weight, for some reason (psychological, monetary, whatever) to such an opinion, and form and mold their art into shapes the people behind such a valued opinion expect to see and hear and read. Otherwise art remains what it is: a free expression of human thought and emotion that means something different for each and every member of its audience, includig its own creator (who becomes one of the audience upon finishing the artwork).

So heed opinions only that you as an artist care about for some reason, and accept only the authority of those whom you consider worthy of it – which might, in cases, permit noone at all, not even yourself.

(And drink only when you’re thirsty, and eat when you’re hungry. ;))

I’ve had quite a number of conversations with friends and colleagues and acquaintances touching upon this broad subject recently, and I started to wonder if I would be better off artistically if I could get rid of all the restrictive urges that drive me to please a certain kind of audience. Maybe I would write and paint more, and it would please me and teach me more about myself, focusing and releasing my creative energies – and maybe nobody would like what I write and paint anymore. It would take a huge amount of blind courage to let go and follow only the inner artist and fire the craftsman within who, out of fear of outside criticism and a desire to be popular, tries to abide by all the rules that have been derived from art already dissected and buried under mounds of interpretation. (Yes, derived, mostly by self or money-appointed authorities throughout the centuries who consider their own derived definiton of good the only valid one, with all its repetition and predictability).

Of course, it mustn’t be forgotten either that the inner craftsman can also provide a great deal of help as well – but it has to be kept in check. It might not be allowed to usurp the throne of unbound intuition: it must stay a servant to the inner artist, asking, counseling and recommending, never dominating. Which is, coming to think of it, true of outside sources – authorities authorized by one’s own inner authority as temporarily acceptable authority – as well.

(I think it funny indeed that there are people who consider pursuing one or another art form their “job”, as if inspiration could be forced to take up an unceasing, monotonous daily routine. When forced, the artist inside most probably goes away, taking all the inspiration as well… And what or who remains and tinkers away day by day is the good craftsman with all its well-honed rules and time-tested, yet unoriginal and predictable methods, who will produce reliable and good stuff, but never anything genuine, surprising or deep. And I don’t think anybody with the slightest interest in real creativity would want that, would they?)

Advertisements

9 thoughts on “art is freedom

  1. I think it funny indeed that there are people who consider pursuing one or another art form their “job”

    Nagyon röviden: szerintem munka. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet élvezni.

  2. diane: igen, találkozni nehéz… de gyorsan repül az idő, hamarosan lesz olyan is. :) addig talán valamiféle chat, vagy mail…? de akár itt is. a postot is egy ilyen kis ablakban írtam. (pedig írhattam volna openoffice-ban is, aztán copypaste ;)) btw, eddig nem mertem kérdezni, mert gondoltam van gondod elég, de hogy látod, do we have a chance to progress with the… stuff? :)

    magamura: Mona Lisa? hmm?

    brainoiz: lehet munka is, de akkor az eredmény is csak iparosmunka lesz – ami lehet kiváló, és amit lehet élvezni is (sőt, munkaként tekintve sokkal könnyebb örömöt találni benne imo, mint amúgy), de szinte soha nem lesz átütő, eredeti stb.

  3. Stuff: a jövő héten is csak tájékoztató órám lesz, de sokat kell olvasnom. Meglátjuk, milyen lesz ha beindul, akkor elvileg már “csak” figyelnem kell meg esettanulmányokat csinálni, nem egy 400 oldalas könyvet kiolvasni egy hétvége alatt a digital publishingról :) A magam részéről bizakodó vagyok :)

  4. “lehet munka is, de akkor az eredmény is csak iparosmunka lesz – ami lehet kiváló, és amit lehet élvezni is (sőt, munkaként tekintve sokkal könnyebb örömöt találni benne imo, mint amúgy), de szinte soha nem lesz átütő, eredeti stb.”

    Hát most erről nekem simán beugrott Flaubert, akiről bajosan lehet elmondani, hogy az ihlet hatására áradt volna belőle a szöveg – naponta egy oldal, azt is átírta egy csomószor, nehogy szóismétlés legyen benne, aztán mégis…

    Az ötlet, az szeritem is jobb, ha belülről fakad, de azt is lehet munkával megfelelő formába kovácsolni – az esszencia megléte után már a meló és a fegyelem segítenek a mű végigírásában. Őszintén csodálom azt, aki képes csak akkor írni, ha épp van hozzá ihlete, és még inkább azt, akinek mondjuk egy regényhez végig megvan az ihlete és az _ugyanolyan_ hangulatokkal, érzésekkel párosul – ami elvileg ebben az esetben elengedhetetlen a könyv egységessége szempontjából -, én a magam részéről a tudat és a tudatalatti közös (de nem feltétlen egyidejű) munkájában hiszek, és egyiket sem spórolnám ki az alkotói folyamatokból. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a rutin segít abban az íróknak, hogy ugyanazt a hangulatot, érzést megtalálják, amikor ismét leülnek írni, amivel előző nap befejezték az írást.

    Szerintem már csak azért is veszélyes ilyen kijelentéseket tenni, mert a kész mű alapján többnyire nem tudod eldönteni, hogy az író minek tekintette az alkotást: munkának-e, vagy csak úgy jött belőle, ami; és hogy mennyit dolgozott vele, milyen tudatállapotban, milyen gyakorlatot követve írt. S mivel ezt nem lehet megállapítani (hacsak az író valahol el nem árulja ars poeticáját), ilyen munka –> iparosmunka összefüggés sem állítható fel.

    Ettől még persze nyugodtan lehet ez a hitvallásod, ami a saját művészetedben segít – csak épp nem feltétlen érvényes más művészekre vagy alkotásokra.

  5. Robin: A postban én is azt írtam, hogy a tudat (a craftsman) és a tudattalan (az artist) munkája vezet – vélhetőleg – a legjobb eredményre (ld.: “the inner craftsman can provide a great deal of help…” részt), amennyiben a vezető szerep az ihlettel dolgozó artisté marad, és nem a pusztán tanult formákkal dolgozó, azoktól elrugaszkodni képtelen, az ideát, az ihletet a szerszámaival agyonkalapáló mesteremberé, akinek más célja sincs, mint megfelelni a tanároknak és a közönségnek.

    A post elején azt is írtam (ach, a mániákusan kötelező köreim egyike), hogy minden mű/értelmezés szubjektív, ergo tényleg soha nem fogjuk megtudni konkrétan, hogy milyen ihlet-szinten készült egy-egy darab, sőt, általában eltérő véleményen leszünk ezt illetően. Ebből – a szubjektivitás ilyetén kihangsúlyozásából – következően amikor arról írok, hogy valami iparosmunka-e, vagy több, saját értelmezésről beszélek, arról, hogy én mit látok majd egy műben (és persze a többiek mit látnak benne maguknak). Nálam pedig igen sokat számít az – teljesen hétköznapi szintre lehozva a dolgot, mert az elszállt verzió már benne van a postban :) -, hogy egy mű mennyire kiszámítható, mennyire tudom megtippelni, hogy merre megy. A belső iparos által dominált művek szabálykövetőek, még a szabályoktól való eltéréseikben is, jobbára hiányzik belőlük valamiféle átütőerő, valami tűz… bár soha nem teljesen, csak az arányok, ugye, mint valamiféle alkímiában… lehetnek nagyon, nagyon jók, cizelláltak, szóismétléstelenek, sokkolóak, fordulatosak, de nem rengetik meg a világot, legyen az a külső, vagy egy egyén belső világa (jelen esetben az enyém, mert máséról bajosan beszélhetnék). Bejuttatják a könyvedet egy hivatásból szabálykövető kiadóhoz (mi fantasyt adunk ki, mi magasirodalmat, mi lányregényeket, ilyet várunk), híres leszel velük, stb – de ezzel vége.

    És… igen, én szeretnék az ihlet által domináltan írni (mint – számomra – Blake, vagy Ovidiusz stb), és másodlagosnak, de nem haszontalannak tekintem az inner craftsmant (nem a szóismétlések kiküszöbölésén fog múlni, hogy igazán jó-e egy darab). De az, hogy ezt szeretném, nem jelenti azt, hogy meg is tudom csinálni (ld. a post “I’ve had…” részét, ahol pont arról írtam, hogy milyen nehéz lehet ezt véghezvinni, hogy mennyi bátorság kell hozzá). Törekszem rá. Jó lenne.

    Azt, hogy érvényes lenne-e ez az egész más művészekre vagy alkotásokra, majd mindenki eldönti magának. :) Én így nézem a műveket és az írókat, de még véletlenül sem gondolom, hogy ez az egyetlen és kötelezően követendő út.

    A külvilágra veszélyes pedig akkor lenne a dolog, bár akkor sem nagyon (!), ha – még mindig – szerkesztő lennék valahol, és szerzők további sorsára lehetnék erős hatással szubjektív döntéseimmel, ítéleteimmel, kijelentéseimmel, saját mércém alapján felállított, ám – művészileg másokénál megkérdőjelezhetően előbbrevaló – elvárásaimmal.

  6. azt hiszem, kedves blogtulajdonos, sok mindenben hasonló nézeteket vallunk :) bár én hajlamos vagyok élvezetből enni és inni, amilyen mocskos hedonista lettem :)

    szerintem a kész mű alapján el lehet dönteni elég sok mindent, a legtöbbször azt is, hogy ez munka volt-e, vagy sem, bár persze minden ilyen ítélet nyilván szubjektív. beleértve az alkotó saját ítéletét is, elvégre ha mindig tudnánk, mit, miért és csinálunk, bár azt is tegyük hozzá, hogy hosszabb lélegzetű műveket, mint pl. regény, elég nehéz úgy összehozni, hogy abban nincsen baromi sok “favágás” rész is (de ugye semmi sem lehetetlen)

    az meg, hogy a szerző elárulja-e az ars poeticáját… hát őszintén, ha valakinek az ars poeticája nem süt a műveiből, akkor az valahol alapvetően menjen el krumplit kapálni, ha már azt sem tudja éreztetni, hogy mit akar azzal, amit épp csinál (már amennyiben jól dereng, hogy az ars poetica nem konkrétan az alkotás receptkönyvszerű módszerére vonatkozik)

  7. tapsi: igen, sejtettem én is – korábbi beszélgetéseink alapján – hogy vélhetőleg egy csomó dolgot illetően egy húron pendülünk…

    a regényben (operában, Mona Lisában stb) persze, van favágás [ezt csak gyanítom, mert nem írtam (szereztem, festettem) még egyet sem], és nem is baj az – a lényeg a hangsúlyon van, hogy ki viszi a vadászpuskát.

    ars poetica – hű, ez egy érdekes kérdés, erről lehetne nagyon bőven még. :)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s